Vallomás: hogyan lettem minimalista?

Mindenkinek megvan a saját útkeresős sztorija.

Íme az enyém, egy mondatban összefoglalva: úgy lettem minimalista, hogy amikor három hónapon belül harmadjára kellett szervízbe vinni az autót és elromlott a kávégép is, plusz nyakamon volt az éves nagytakarítás, miközben már hullafáradt voltam a rengeteg munkától, na akkor anyáztam egy hatalmasat és eldöntöttem, hogy nekem ebből elég volt, mostantól kezdve mindenben a legegyszerűbb megoldást fogom keresni, mert a komplikált dolgok csak vonzzák a stresszt és viszik a pénzt 🙂

A valóság természetesen árnyaltabb ennél, nem egyik napról a másikra lettem minimalista, sőt, még mindig csak járok az úton anélkül, hogy látnám a végét. De kezdjük a legelején…

Az öntudatlan minimalista küzdelme a csecsebecsékkel

Amikor közel 4,5 évvel ezelőtt Gergővel külföldre költöztünk az életünk anyagi megalapozása miatt, engem is magával ragadott kissé a gyűjtögetés szenvedélye. A magyar viszonyokhoz képest elképesztően soknak tűnt a keresetünk, hiszen Németországban teljesen másképp aránylanak egymáshoz a fizetések és az árak, mint odahaza. Itt bizonyos szempontból tényleg dübörög a gazdaság. Az üzletekben teli polcok roskadoznak a filléres kacatok alatt, karácsonyi kopogtató, kerámiatál, vintage óra, skótkockás takaró – mindez gyakran kiárusítva ötven centért, egy euróért, két euróét. Szépek és jóformán alig kerülnek valamibe. A kiköltözésünk után sokáig úgy véltem, hogy mindaz, amit idekint olcsón megveszek, nem csupán az albérletünk otthonosabbá tételét szolgálja, hanem egy nap a saját házunk része is lesz.

A fészekrakó ösztönöm pátyolgatása mellett azonban nem törődtem vele, vajon tényleg tetszenek-e a megvásárolt holmik vagy csak bemesélem magamnak, hogy tetszenek, mert jól esik, ha gyarapítom a leendő otthonom és egyszerűen annyira olcsó, hogy kár lenne ott hagyni? A helyi Caritasban például megvettem egy porcelán lányduót, mert gyerekként mindig elbűvölve néztem a hasonló csetreszeket és fene sem tudja miért, de úgy éreztem, haza kell vinnem egyet. Ma ez a két fordos ruhájú leányzó szimbolizálja a felesleges vásárlásaimat. Nem is értem, mi szépet láttam bennük 🙂


2016 nyarán találkoztam Marie Kondo Rend a lelke mindennek című könyvével ( a moly.hu-n elolvashatjátok akkori értékelésemet), amely a tárgyakhoz való haszontalan ragaszkodásról és az egyszerűségben rejlő örömökről szól. Szelektálj, szelektálj, szelektálj – pontosan ezt éreztem olvasás közben. Az írónő felvetései nyomán szöget ütött a fejemben, hogy talán én is rossz úton járok a felesles tárgyak felhalmozásával, hirtelen ráeszméltem, hogy az életemben jelenlévő stressz jelentős része valóban a tárgyaimhoz köthető – és mindez csak azért, mert a fogyasztói társadalom azt dumálja belénk, hogy minél több holmit birtoklunk, annál boldogabbak vagyunk. 

A könyv elolvasása után hatalmas lomtalanítást végeztem és rengeteg holmit dobtam ki vagy adtam át adománygyűtő ponton, de az eredmény még hagyott némi kivetnivalót maga után. A minimalizmus megteremtése több körös munka, higgyétek el.

Hogy jön akkor ide az autó és a kávégép?

Bár pénzt gyűjteni költöztünk külföldre, a spórolást akadályozta kissé, hogy minél több holmink volt, annál többe került ezeknek a dolgoknak a karbantartása. A legbosszantóbb pontot számomra az autónk jelentette, amiről nem mondhattunk le, mert a helyi tömegközlekedéssel lehetetlenség volt bejutni a munkahelyünkre. Rosszul esett tetemes összegeket kiadni olyan dolog javíttatására, amit egyébként is csak kényszerből vettem igénybe. 2016 végén aztán utolért bennünket egy negatív időszak, amikor hónapokon keresztül kudarcok és problémák sorozata keserítette a lelkünket: minden elromlott, tönkrement, elhasználódott és a végső pontot az tette fel az i-re, hogy vacakolni kezdett a darálós kávégépünk is. Szervíz, majd két hét kávé nélkül, hát el tudjátok ezt képzelni? 🙂

Nos, körülbelül ekkor tudatosult bennem, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha nem vásárolnék olyan dolgokat, amikkel később úgyis csak a baj van, meg a felesleges munka. És ha vásárolok is, milyen okos döntés lenne az egyszerűségre törekedni a flancolás helyett. Egyszerű autó, egyszerű mosógép, egyszerű otthon. Azt hiszem, alapvető igazságként könyvelhetjük el, hogy minél komplikáltabb valami, annál könnyebben romlik el, és én nem akarom sem az időm, sem a pénzem, sem az idegeim(!) tárgyak örökös rendezgetésére vagy javíttatására pazarolni.

Persze, az “élhető minimalizmus” nálam sem azt jelenti, hogy szó szerint mindentől megválok, de igyekszem megtalálni az egyensúlyt a szép holmik és szép élmények között. Átgondoltam a valódi vágyaim. Rábukkantam néhány szuper blogra a témában. Csináltam egy újabb lomtalanítást, ezúttal szigorúbb szempontok alapján.  Megfogadtam, hogy soha többé nem vásárolok olyan dolgokat, amelyekre nincs szükségem vagy nem okoznak tényleges örömet számomra. Elindítottam a blogom 🙂 

Ahogy mondani szokták, a minimalizmus felszabadít.

Mi a te történeted?

Ha tetszett a posztom és szívesen olvasnál még hasonló praktikákról vagy gondolatokról az életed megkönnyítéséhez, kedveld a Facebook oldalam >>ITT<< vagy a blog jobb oldalán található Facebook-dobozon keresztül 🙂

Ez is érdekelhet

2
Szólj hozzá!

avatar
1 Comment threads
1 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
jollityWikka Recent comment authors
  Subscribe  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Wikka
Vendég

Jaj, nagyon jó volt olvasni a sztoridat és úgy örülök ennek. A könyvet még nem olvastam, de utána fogok járni.:))