Bemegyek, szétnézek és végül nem veszek semmit

Túl sokat vásárolni borzasztóan könnyű és borzasztóan rossz szokás. A legtöbbünknek valószínűleg ismerős az az érzés, amikor belépünk egy lakberendezési üzletbe (avagy kinek mi a hobbija), és annyi gyönyörű holmi tárul a szemünk elé egyszerre, hogy cunamiként sodor át rajtunk az akarás. Kell, kell, kell minden, ami szép és apró pénzért megvásárolható. A drága is kellene, csak arról már megtanultunk önmegtagadólag lemondani, elvégre nem lehet a miénk az egész világ 🙂

Én pont így  jártam tegnap, már közel egy éve nem voltam abban a kis dekorációs boltba, ahova azelőtt gyakran betettem a lábam vásárolni valami mütyürt, konyhai eszközt vagy lakberendezési cuccot. Ezeknek egy részére valóban szükségem volt, a másik részét viszont csak azért vettem meg, mert jól esett szépíteni az otthonom, de minél fontosabbá vált számomra a tudatos vásárlás, annál ritkábban nyúltam a második kategória után.

Az elmúlt évek során ugyanis kialakult bennem az a szokás, hogy vásárlás előtt megkérdezem magamtól, tényleg szükségem van-e az adott holmira és tényleg hosszútávon használni fogom-e, mert az első nagy lomtalanításom után rájöttem, hogy a pillanatnyi tetszés miatt megvásárolt cuccok végül nyűgöt fognak jelenteni. Tárolni, takarítani és nézni kell őket, utóbbi azért kellemetlen, mert folyton arra emlékeztetnek, mennyi erőforrást voltam képes elpazarolni a következő generáció elől, ráadásul olyan semmiségekért, amiket hónapokkal később már a pokolba kívánok kihasználatlanság miatt.

Többek között ez a felismerés is segített benne, hogy tegnap a portéka megcsodálása után egyszerűen kisétáljak az üzletből, és ne maradjon bennem hiányérzet. Persze, eddig sem kaptam vérszemet a boltokba beszabadulva, de kétségtelenül sok apróságot szereztem be csak azért, mert az én fejemben is élt egyfajta tévképzet a vásárlás-sikeresség-boldogság kamutriójával kapcsolatban, és ha ott kellett hagynom valamit, ami tetszett, időnként bizony sanyarúnak éreztem a sorsom. Mert én még ezt sem engedhetem meg magamnak, még ezt sincs hova raknom, mert nekem soha nem lesznek olyan szép otthonom, mint a lakberendezési magazinokban.  

Most megengedhetném, lenne hely, az új otthonom lakberendezésén is kezdhetném törni a fejem, mégsem érzek késztetést arra, hogy bemenjek valamelyik üzletbe és felvásároljak mindent, ami tetszik. Tudatos lettem, vagy mi a szösz. Az utóbbi két-három évben tulajdonképpen afféle alternatív fogyasztói társadalomban élek, ahol a vásárlás lassacskán kikopik az életemből, és őszinte leszek, nem is hiányzik, mert időközben rájöttem, milyen kevés tárgyra van valójában szüksége az embernek a boldogsághoz. Még mindig látom, ha valami szép, de már nem feltélenül vágyom megvásárolni.

Az én irányom mondjuk még mindig nem annyira minimalista, hogy a totális vásárlásmentességet hirdessem, mert hiszek a szép otthon, a kézműves termékek, a szeretettel készült dolgok inspirációs hatalmában, de egyre kevésbé hiszem, hogy tényleg fontos lenne beszerezni azt a rengeteg terméket, ami a boltok polcain roskadozik. A nemvásárlást már nem (mindig) kielégítetlen sóvárgásként élem meg, nem lemondásként vagy elégedetleségként, hanem szimplán akként, ami: nemvásárlásként.

Ha tetszett a posztom és szívesen olvasnál még hasonló témákban, kedveld a Facebook oldalam >>ITT<< vagy a blog jobb oldalán található Facebook-dobozon keresztül 🙂

 

Ez is érdekelhet

Szólj hozzá!

avatar
  Subscribe  
Visszajelzés