A minimalizmus csak divathóbort vagy hosszútávú paradigmaváltás?

A minimalista életmód kapcsán gyakran találkozom véleményekkel, miszerint a hulladékmentességhez vagy a vegánsághoz hasonlóan ez is csak egy múló trend, unalmas lakberendezési hullám szürke-fehér falakkal, fiatalok magamutogató lázadása a csúnya-gonosz világ ellen, instabloggerek által kitalált hülyeség, hogy legyen miről beszélniük a posztok alatt, és így tovább. Régen bezzeg megbecsülték az emberek a holmijaikat, nem dobtak kukába semmit csak azért, mert éppen “nincs rá szükség”, épp ellenkezőleg, évtizedeken keresztül őrizgették a lomokat a padláson. Ha kellett, ha nem. A kacatok birtoklása adott egyfajta hamis biztonságérzetet, és sokan még ma is abban a hitben élnek, hogy minél több dolgot vásárolnak, minél több holmi lapul a szekrényükben, annál magasabb és biztosabb életszínvonalon élnek.

Ennek következtében a minimalizmust sokan tévesen azonosítják azzal, hogy mi semmit nem tudunk megbecsülni, csak kidobáljuk a tárgyainkat és feleslegesen költjük a pénzünket, amikor maradandó holmik helyett inkább a gyorsan tovatűnő élményeket vagy az életünk önkéntes egyszerűsítését választjuk. Úgy látom egyébként, ez a negatív előítélet elsősorban a negyvenöt-ötven felettiekre jellemző – tisztelet a kivételnek, ami mindig van -, ők az a korosztály, akik a mostanában teret nyert életmódokat a fiatalság divathóbortjának tartják. És akik el sem tudják képzelni, hogy kiselejtezzék egy fél élet összegyűlt kacatát, hiszen bármikor szükség lehet rájuk. Nyilván.

Az viszont, hogy a minimalista nézetek elsősorban a fiatalok köreiben népszerűek, szerintem nem önmagában a divatnak köszönhető, hanem az előző században kialakult fogyasztói társadalom totális csődjének. Eljött az idő, amikor kezdünk ráébredni, hogy nem fenyeget többé éhhalál bennünket, ezért nincs okunk a tárgyakban vagy tobzódó tevékenységekben keresni menedéket. A kacatok birtoklása hosszú távon már inkább plusz lekötöttséget és elfoglaltságot jelent, semmint örömet.

A tárgyszegény múlt és a fogyasztói társadalom

Nemrégiben találtam rá a neten Lacki János: Gubanc című novellájára, amelyben az unokák éppen kipakolják a halott nagymama lakását, lomtalanítanak, selejteznek és azon töprengenek, vajon mi a fenének őrizgetett az idős asszony egy konténerre való kacatot az otthonában? Miért csinált múzeumot a lakásából a festmények, bútorok, nippek bűvöletében – és mihez kezdjenek ezekkel a holmikkal éppen ők, akik szintén ott ülnek a tárgyaik szemétdombján?

“Mennek a bútorok Ukrajnába, mama, világot fognak látni, ott mindenki mindennek örül, olyan ott a szegénység. Te láttál ilyen szegénységet, megbecsültél hát minden tárgyat, egy kicsit túlságosan is megbecsülted őket, túlbecsülted, tárgyakkal raktad ki magad körül a világot, mindegyik kapaszkodó volt valamely csak általad ismert eseményhez, úgy csimpaszkodtál beléjük, mint falmászók a műanyag rücskökbe. Egyre feljebb kapaszkodtál, egész odáig, ahonnan már lebeg az ember, nem kell tovább csümpeszkednie. Nincs ilyen szó, de használtad. Te a tárgyszegény múltból jöttél, azért tetted múzeummá az életteredet, amit most el fogunk adni, el a légköbmétereidet, a padlóba, ablakkeretbe, vakolatba ivódott jelenlétedet, és a dolgokat se tartjuk meg, nincs hová tenni. Minket szétvetnek a tárgyak, ki van hasasodva az összes ház fala a felesleges vacakoktól, és még így is egymást tapossuk az áruházakban fekete pénteken.”

A saját közvetlen környezetemben is azt látom, hogy a jelenleg élő három generáció láthatóan elszeparálódik egymástól a fogyasztói szokásokat tekintve, mintha mindenki magában hordozná a saját korának szociogazdasági lenyomatait. A nyugdíjas korosztály nem vásárol eszement módon, viszont a végletekig ragaszkodik az ötven éve szekrényben porosodó tárgyakhoz; a középkorúak életének középpontjában a fizikai fogyasztás áll, minél több új dolgot szeretnének birtokolni, mert azt tanulták, ettől függ az ember értéke; a fiatalok keseregve igyekeznek anyagi biztonsághoz jutni, de mindeközben nem akarják elszalasztani az élményeket sem, elvégre egyszer élnek. A pénz minden nemzedéknek fontos, ám a belőle megvásárolható dolgok fontossági sorrendje szép lassan változik.

Ha az ember egyszer belekóstol, nehéz megint ráfanyalodni a régire

Ha valaki azt mondja, hogy a minimalista életszemlélet – vagy a hulladékmentesség, slow living és társai – csupán divathullám, általában megvonom a vállaimat és hallgatok, mert nem hiszek az erőszakos győzködés módszereiben. Én divatnak azokat az irányzatokat nevezem, amelyek időszakosan jönnek-mennek, a saját tapasztalataim révén viszont tudom, hogy ha valaki egyszer belekóstol a minimalista életmódba, megszabadul a sok lomtól, önkéntesen egyszerűsíti a tevékenységeit, a környezetét, a kapcsolatait és rájön, hogy mennyivel stresszmentesebb így az élet, többé nem is tud visszatérni a megszokott fogyasztói társadalomba. Mert minden átértékelődik. Az emberről szép lassan leszakadoznak a társadalmi elvárások, és rátalál a valóban fontos dolgokra, bármilyen Coelhos közhelynek hangzik is mindez, mert tudom, hogy első olvasatra rém unalmas bölcsességeket puffogtatok most itt.

A huszas éveim elején még élt bennem a gondolat, hogy az élet egyetlen elfogadható célja minél több dolgot, élményt, tapasztalatot összegyűjteni, elvégre ha valamit nem birtoklok, akkor arról tulajdonképpen lemaradok. Az, hogy akartam-e egyáltalán bizonyos dolgokat megélni, nem számított, hiszen az egész körülöttem lévő világ azt bizonygatta nekem, hogy másképp nem lehetek boldog. Ma csak nevetek mindezen, és bár nem vagyok aszketikusan minimalista, azért teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy évente cserélgessem a telefonom, medencére gyűjtsek vagy három étkészlet álljon a kredencben, mert totál feleslegesnek tartom ezeket a dolgokat, ahogy azt is, hogy ötféle hobbiba fogjak bele egyszerre, miközben kettőt sem tudok tisztességesen átélni az időhiány miatt. Az egész világot megszerezni túl nagy nyomás lett számomra.

Egyszerűség, fókusz, valódi örömök – azt hiszem, innen nincs visszatérés a fogyasztói társadalomba, és pontosan ezért nem fog divathullám módjára elmúlni a minimalizmus. Az ember ugyanis nem szeret lemondani arról a szabadságról, amit már megtapasztalt.

Ha tetszett a posztom és szívesen olvasnál még hasonló témákban, kedveld a Facebook oldalam >>ITT<< vagy a blog jobb oldalán található Facebook-dobozon keresztül 🙂

 

 

Ez is érdekelhet

Szólj hozzá!

avatar
  Subscribe  
Visszajelzés